Nagyszüleim még azt mesélték az ötvenes évekről, hogy az ő falujukban, amikor csak lehetett csendesen szabotálták a rendszer embertelen intézkedéseit. Volt az emberekben annyi összetartás, hogy még a rivalizáló családok is egymást segítették a padlássöprő rendőrökkel szemben. A nyolcvanas évek elején is tapasztaltam hasonlót. A megyei pártbizottság egy félreértés miatt kiakadt rám, de a munkahelyi vezetőm, akinek intézkednie kellett volna, cinkosan rákacsintva amennyire lehet eltussolta.

Most ezt hiányolom a leginkább. Egyre értelmetlenebb, és sokszor embertelen intézkedések jönnek felülről. Az emberek ugyan zúgolódnak, de amikor végre kell hajtani, szótlanul teljesítik. Sőt, az értelmetlenségre és az embertelenségre még rá is tesznek egy lapáttal. Túllihegő szervilizmus. Pedig ki tiltaná meg, hogy egy munkahelyi vezető és a közösség úgy mozogjon a szabályok adta mozgástérben, hogy az mindenkinek jobb legyen? Feltétlenül át kell venni azt a bizalmatlan légkört, ami a nagypolitikát uralja? Nem lehet egy kicsit, lazítani, összefogni? Én úgy tanultam és tapasztaltam, hogy a hatékonyság is javulna ezzel. Vagy az a cél, hogy rossz légkörben, merev, embertelen szabálykövető magatartással és alacsony hatékonysággal dolgozzunk?

Akkor így tovább! Csak azt nem tudom, hova!