Még mindig buddhizmus
Van egy rejtett rétege mindkét blogomnak. Volt már, aki észrevette, bár szándékosan ki nem mondtam, le nem írtam. Az egész történet egy lamaista kolostorban kezdődött a Volga deltájának környékén a kalmükök földjén Európában. A töténet lényegét az Antiblogban leírtam. A folytatás az ukrajnai éhínség volt ugyanazzal a szereplővel. A téridő egy kicsit megcsúszott és a kalmük eset belezuhant az én életembe. Démoni beleavatkozás történt, ami lehet hogy csak próbatétel volt. Így egy olyan tizenhárom éves korom óta bennem bujkáló dolog kulminált, a buddhizmus.
A mi kultúránkban hihetetlen, de közvetve jelen van. Közvetlen élményem, a szerzetesség életforma hasonlósága. Magától értetődő, hogy ugyanazok a formák kialakulhatnak egymástól függetlenül is ugyanazon cél érdekében akár eltérő tartalmakkal. Valahogy az életforma önálló, szubsztanciális voltára éreztem rá a kolostorban idén márciusban.
Magyarságunk keleti eredetű, talán ott lehetne kapcsolat a buddhizmussal, de az én tudásom szerint nincs. Mindenkinek Körösi Csoma ugrik be erre, mi is keresett Tibetben? Tiszta buddhizmus, pusztán a szidhártai tanításokon nagyon ritka. A szubsztrát nép kultúráját, mondhatjuk vallását is felveszi. Így a tibeti, a burját, a kalmük és a többi nép buddhizmusa alatt ott van a magyarsággal közös kulturális réteg elevenen. Lehet, hogy mára nálunk ez valami mély kollektív tudati dolog, a nyelvünkben kódolt, attitűdjeinkben megnyilvánuló valami, ami a hagyományos ételemben vett európai népektől megkülönböztet minket. Viszont ezzel a kereszténység – nálunk – és a buddhizmus is jól megfér.
Nem keresek megoldást a keresztény buddhizmusra, mert nincs. Eleve nem zárom ki a lehetőségét, de ahhoz több mindenben meg kellene egyezni. A számomra legfontosabb három dolgot az Antiblogban leírtam. A buddhizmusnak lehet olyan reform formája, ami befogadhatja a kereszténységet, ott ez még szakadást sem jelent. Fordítva nem tudom elképzelni.
