Szóval a hátam közepére kívánom, hogy vezető legyek. Útálom, ha másoknak kell parancsolni, utasítgatni. Ki nem állom, ha okosabbnak kell mutatkozni, de egyáltalán bármi módon a főnököt játszani, pózolni. És milyen jogon? Tán több vagyok, vagy bármely vezető több a beosztottjainál? És mikor ezt a munkamegosztásból fakadó viszonyt kivetítik az élet más területére! Ugyan mi köze már a főnöknek ahhoz, ami nem a munkakörrel kapcsolatos. De abban is miért ne lehetne akár szebb, jobb, okosabb a beosztott, csak más a dolga.

Tehát utálok főnökösködni. Ennél jobban már csak azt útálom, ha nekem van főnököm. Olyankor valami klausztrofóbiás érzés szorít, nem érzem elég szabadnak magamat. Néha sikerült kifogni egy-egy jó direktort, akik egyenrangúnak tekintettek, de pont ők voltak azok, kiket bölcsességben magam felett láttam. Ha ez a ritka eset nem áll fenn, a legjobb ha mégis elviselem, hogy én vagyok a főnök.

Van egy buktató ebben a logikában. Ugyanis minden főnöknek van egy felettes főnöke. Így aztán igazán szabad sohasem lehetek. Munkaviszonyos életem döntő részét igazgatóként töltöttem. Nem tudom, mi volt pocsékabb, egyes beosztottam behódolásait elviselni, vagy a fúrógépet a fenekemben. Talán ezek az utóbbiak aljasságuk ellenére kevésbé megtévesztőek. Bár volt, aki mindkét dolgot művelte egyszerre. És nem szabad elfelejtkeznem a tisztességes kollegáimról sem, akik ugyanúgy fogták fel a viszonyt, mint én.

Hát most mit várhatok, nem tudom!