Kudarcorientáció
A család első érettségizője én voltam. Ugyan ez a kegy másnak volt kiosztva, de addigra az az unokabátyám már kibukott a lehetséges iskolákból, így beállt az értékváltás: nem is olyan nagy dolog az az érettségi, bezzeg egy jó szakma! Igaz azt se szerezte mag, de ez egy másik történet lenne. Nem is ítélkezem, mert pontosan tudom, mit jelent onnan jönni, abból a kis faluból, és minden lehúzó láncot elvágva.
A ballagáson fel is sorakozott a nagycsalád. Mivel ugye addigra szart sem ért számukra az érettségi, nem is számítottunk vendégekre. Mikor megjelentek az iskola előtt, anyám valami hihetetlen gyorsasággal hazarohant és két óra alatt teremtett egy negyvenfős ebédet. Máig nem tudom, hogy csinálta. Aztán ebéd közben mindenki megnyugodott: ugyan beadtam a pesti egyetemre egy jelentkezési lapot, de oda úgy sem vesznek fel. Megyek a bányába dolgozni, és aztán talán kiemelnek az érettségimmel és kitanítanak valami középvezetőnek. Az olyan, hogy ugyan lemegy a bányába, de nem kell zájberolnia, csak nézi. Ha ez a forgatókönyv bejött volna, annyi éve nyugdíjas lennék, amennyi a nyugdíjig még van.
Aztán jött a papír: felvettek az ELTÉ-re. Attól kezdve nem tudtam olyannyira a porban húzni a fejemet, hogy ne azt véljék, hogy fennhordom az orromat. Volt egy kis válságom az első hónapban. Nem Pestre mentem, mert katonaidőm alatt ott megszűnt a szak, így Debrecenbe kerültem. Nagyon messze volt, ezért ha komolyan nem is, de szóba jött, hogy abbahagyom. Ennyire támogató rokonsággal még nem találkoztam. Az elpazarolt négy gimnáziumi év is pótolható, hirtelen az összes esti tagozatos szakképzést megtalálták nekem. Egész izgalmasak is voltak köztük, pl. a hentes mesterség máig érdekel, amatőr szinten gyakorlom is. Akkor kezdődtek a számítások, hogy egy kőműves mennyit keres a munkahelyén, plusz hétvégén maszekben, és ha még tart otthon disznókat, akkor ő a király. Mondjuk a rokonságban a kőműves gyerek nem ezt a mintát követte.
Mégis lett diplomám, azóta több is. Nélkülük is meglennék, de így talán hasznosabb vagyok. A rendszerváltozás előtt három diplomával voltam közveszélyes munkakerülő, mert a pártbizottsággal összeszólalkoztam. Minden munkát elvégeztem, és önellátásra, állatokat is tartottam, sőt adtam el tejet, sajtot. Látom magamat a ganyézás közben vasvillával, még a szagot is érzem. Nem is kellemetlen, olyan kérődző trágya szag, ami már hiányzik a falvakból. Megszoktam, hogy amiből lehet önellátó legyek. Ez szépen illeszkedik a "legkisebb ökológia nyomot hagyni" elméletemhez. Olyan bátor voltam, hogy munkanélküliként építkezésbe kezdtem. Magam, vályogból.
Most itt vagyok. Igazán csak a családfenntartás hajt. A fizetésem nem elég öt gyerekre, de tejjel sajttal, tojással nem tudom már pótolni. Szakértői munkákat vállalok, olyan vagyok, mint régen a tanfelügyelők. Kicsit analóg a sajttal, csak büdös sajtot még nem adtam senkinek. Akiket ellenőrzök viszont néha úgy néznek rám.
Mit csinálnék, ha egyedül lennék? Egyértelmű, szerzetesnek állnék. Imádság, munka, kontempláció. A Jóisten másként akart hasznossá tenni a művében. Nem engedi, hogy az a névtelen remete lehessek, aki annyi a természet körforgásában, mint egy falevél. Tavasszal kihajt, táplálja a fát, először a Nap fényének összegyűjtésével, aztán a humusz alkotójaként. Kissé kavarodottabb az emberi élet. Nem sokkal, de az épp elég, hogy elfogadjam: mást vár tőlem a Teremtő.
És a falu, ahonnan indultam, már visszarántani is gyenge.
