Szóval M-nek a szilvalekvárról:
Csokonai mint kisdiák be lett osztva egy nagyobb mellé legációba. Ez azt jelentette, hogy egy lovasszekérrel és egy nagydiákkal elindultak kálomista vidékekre. A nagydiák prédikált a templomban, a kisdiák meg segített összeszedni amit a parasztok adtak: kolbászt, sonkát, esetleg pénzt, tojást, vagy valami más hasznosat, hogy meglegyenek a debreceni kollégium diákjai. Az évben Dél-Baranyát sorsolták ki nekik.
Így kerültek Márfára, Harkány mellé. Prédikáció, adománygyüjtés a joltevőktől, majd vacsora és alvás a paróchián, a paplakban. Éjszaka nagy vihar támadt, zápor, erős szél. A papnak nagy komondorai is voltak, így amikor a szükség rájött Csokonaira, csak nyavalygott, de kimenni nem igen volt kedve. (Akkoriban még a tiszteleteséknek is kint volt az illemhelyük.) Megunván a nagydiák ráförmedt: „Maradj már nyugton, és ne szenvedj már! Ott vannak a szekrény tetején a köcsögök, fogj már egyet, és végezd 4l a dolgodat, aztán alvás!”
Úgy is lett, hanem egy év múltán újra csak Csokonaira sorsolták a baranyai legációt, mostmár nagydiákként. Elcserélni nem lehetett, hát elment. Márfán prédikáció, adománygyűjtés, majd vacsora a papnál. Feszengve ült asztalhoz Vitéz Mihály, gondolván, mégis csak jobb, ha ő hozza elő az ügyet bocsánatkérően, mielőtt a pap vonja kérdőre. Elmondta hát nagy bocsánatkérések közt, mi történt. A lelkész egy darabig hallgat, aztán megszólalt: „Asszony! Most már tudom, miért volt olyan furcsa múltkor az a lekváros palacsinta!”