A beteg, de erős kutya
Az Izmael-féle világmagyarázatnak van egy látszólag gyönge, ellentmondásos pontja. Valójában semmi gond vele, de elsőre másnak is megtévesztő lehet, mint ahogy elsőre számomra is megtévesztő volt.
Ismétlésképpen a lényeg: az emberiség története nem tízezer éve kezdődött, amikor nekiálltunk lerakni a mostani civilizációnk alapjait, hanem kb. hárommillió éve. E hárommillió év alatt az ember ugyanolyan integráns részét alkotta az élő környezetnek, mint a zuzmók, a cédrusok és az elefántok: a természeti törvénnyel összhangban volt képes a homo habilis homo erectus-szá, majd homo sapiens-szé fejlődni. Ezt nevezzük Meghagyó paradigmának, mivel az ember élete irányítását meghagyta ott, ahová az való, mítikusan fogalmazva: az „istenek kezében”. Ami tízezer éve kezdetét vette, az nem az emberiségnek, hanem a mi kultúránknak a története, amelynek során az ember elvette az istenektől sorsa irányítását. Az Elvevő kultúra alapját az alábbi megkérdőjelezhetetlen dogmák alkották akkor és alkotják mindmáig:
- a teremtés/evolúció végső célja az ember;
- a világ jogos tulajdonosa az ember;
- az élet egyetlen helyes útja az, hogy az amber minden táplálékát maga temeli meg (totalitárius mezőgazdaság);
- a civilizáció az emberiség végső és legfejlettebb együttélési formája, amelyet mindenáron fent kell tartani, és semmilyen körülmények között sem szabad elhagyni.
E dogmák alkalmazása a homo hárommillió éves fejlődési trendjét tízezer év (evolúciós mérték szerint: egy pillanat) alatt megtörte, és kilátásba helyezte, hogy a rémálom valósággá váljon: hogy az evolúció tényleg véget érjen az emberrel. Hogy az ember után semmi más ne legyen. Hogy az ember után a semmi legyen.
A látszólagos ellentmondás pedig a követkző: Ha az Elvevő paradigma valóban ennyire életképtelen, akkor hogy lehetséges az, hogy szinte száz százalékosan képes volt bedarálni, maga alá gyűrni az egyébként életképes Meghagyó kultúrákat? Hát nem pont az az evolúció lényege, hogy az életért folyó harcban (struggle for life) erősebb legyőzi a gyengét? Másként szólva: ha azon tapasztalati tényből indulunk ki, hogy az Elvevők mindig és mindenhol legyőzték a Meghagyókat, akkor vajon ez a tény nem éppen hogy azt igazolja, hogy a Meghagyók feje fölött eljárt az ökológiai idő, és az Elvevőké a jövő? Kedvesek és aranyosak voltak a kis Meghagyók, bájosan színesítették a természetet, kár értük – de végeredményben múzeumban a helyük (vagy legalábbis: rezervátumban)?
Úgy gondolom, hogy ennek a lehetséges ellenvetésnek van egy komoly hiányossága. Nevezetesen az, hogy az életképesség fogalmát egydimenziós jelenségként kezeli. Ha valakinek az életképességi skálán 8 pontja van, az megelőzi (és legyőzi) azt, akinek csak 6 pontja van.
A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Az életképességnek több vonása, ha tetszik: több faktora van. Ezek közül az egyik kétségtelenül az, hogy az adott populáció mennyire képes szaporodni, ez által pedig elterjedni a környezetében. Egy másik faktora az, hogy ha már egyszer elterjedt, akkor mi történik vele. Egy harmadik pedig, hogy eközben mi történik a környezettel, amelyikben elterjedt. E harmadik faktor pedig visszahat a másodikra. A tűz példának okáért nagy hatékonysággal terjed el egy erdőben (1.), eközben el is pusztítja a helyet, ahol elterjed (3.), és ez visszahat a saját sorsára: önmaga sem maradhat „életben” (2.), mert nincs, ami táplálja.
Az emberi szervezetben a rákos sejtek nagy hatékonysággal terjednek szét, vagyis fölöttébb életképesek, már mint az 1. faktor szempontjából. Mivel azonban terjedésük útja az, hogy felzabálják az egészséges gazdaszervezetet (3.), saját pusztulásukat is bizonyossá teszik (2.), hiszen ha meghalt az ember rákban, akkor a holtteste már nem lesz megfelelő környezet a rákos sejtek továbbéléséhez.
Az evolúcióra igaz a mondás: erősebb kutya baszik. Ha pedig erős és baszik, akkor szaporodik. Ebből azonban semmi nem következik arra, nézve, hogy milyen az a kutya egyébként. Hogy ért-e valami máshoz is a baszáson kívül. És hogy nem hordoz-e valamilyen halálos betegséget. Mert ebben az esetben az illető kutya viharsebesen elszaporodik a környezetében, széttépi az összes nyulat, macskát, madarat (a gyengébb kutyákról nem is szólva) stb. – aztán elkapja az ifjúkori kórság, és megdöglik. Az ifjúkori kórság génjét persze már akkor hordozta, amikor épp szaporodott, mi több, már a fogantatása pillanatában benne volt a halálos gén. De mivel a betegsége olyan természetű, hogy a tünetei az ivarérés kora után jelennek meg, az erős kutya kiválóan alkalmas arra, hogy halálos génjét elterjessze egész környezetében.
Az Elvevő kultúra mindig és mindenhol maga alá gyűrte a Meghagyó kultúrákat. Az Elvevő kultúra egy roppant erős kutya (1. faktor). Ez azonban a világon semmit nem mond arról, hogy az életképesség többi faktorát tekintve milyen tulajdonságai vannak. Semmit! Ha meg akarjuk tudni, hogy a 2. faktor szempontjából életképes-e az Elvevő kultúra, nézzük meg a 3. faktort, hogy terjedése közben(és következtében) mit tesz a környezetével. És amennyiben azt találjuk (márpedig bajosan találunk mást), hogy a civilizációnk terjedésének útja a környezet fölélése (más fajok, ill. az emberi faj más kultúráinak kipusztítása), akkor megvan a válaszunk arra is, hogy mi vár a (ma már csaknem száz százalékig Elvevőkből álló) emberiségre. Pusztulás vár rá a pusztuló környezetben, mert az Elvev kutya nagyon erős ugyan, de halálos gént hordoz, ezért életképtelen.
Az volt már születése pillanatában.
