A giccs meghatározásában nem sokat lépett előre a magyar művelt közvélekedés Komlós Aladárnál. Ő a kifejezésmód, az érzelmek és a világkép banalitásában látta a giccs jellemzőit. Minap valaki életformának nevezte a giccset. A Somogyi Antal-féle művészettörténeti iskola Komlós polgári esztétikájával egyszerre keresztény esztétikai alapra helyezte a giccshez való viszonyt is. A kifejezésmód nála a szerszámot jelenti. A stílus felfogásában elsősorban szerszámfüggő. A barokk építészet pl. azért alakulhatott ki, mert feltalálták a hóblit, a kőművessimítót, amivel akár profilokat is lehet húzni a vakolatba. Előtte ugyanis csak a kőműveskanál hátával húzták el a meszes habarcsot. A durvább felületen, a kezdetlegesebb festékek a festészetben is más stílust eredményezett a barokk előtt, mint utána. Legszebb példája a szobrászat történeti stílusainak és a vésők formai és funkcionális fejlődésének követése az archaikus művészettől a modern szobrászatig. Ebben a megközelítésben a giccs anakronizmus: az új szerszám, eszköz, anyag a régit próbálja imitálni, de a technikai fejlettség miatt ugyanazt a munkát nem tudja beletenni. Számomra a legdöbbenetesebb erre rímelő élményem egy fogászati plasztikból készített Willendorfi Vénusz volt.
Érzelmi aspektusból a belefektetett munka hiánya miatt leszakadnak, túlnövik a lehetőségek a kifejezés tárgyát. Egyszerűen nem lesz őszinte. Én a giccs lényegét ebben látom. A világkép banalitása nem feltétlen ide tartozik, az nem esztétikai kategória. A naiv művészet ebből a szempontból csak giccs lehetne, bár nem tudom, hogyan lehet egy világképről kijelenteni, hogy banális. Eleve a világkép a sokféle ismeret egyfajta egyszerűsítő rendezése, tehát a valósághoz képest mindig banális. Ezt vetíti az a stíluselemekre és az érzelmi aspektusra is az esztétikai relativizmus, ezzel értelmetlenné teszi a giccs fogalmát.
Ha értelmetlennek nem is mondható, de relatívnak igen. A Willendorfi Vénusznál maradva, igazi értéke nem tagadható. A műanyag változata, hacsak nem oktatási céllal készült, bizony nem éppen egy komoly műalkotás. Ugyanígy a legszebb József Attila vers is egy rózsaszín barbiszobára emlékeztető honlapon, vagy emlékkönyvben giccsé válhat. Nem a vers önmagában, hanem a vers és a környezete együtt. Ott elolvasva mást tud jelenteni.
A műalkotás miliője a keret-jellegű tényezők mellett a keletkezésének körülményei is. Ahhoz pl. hogy egy vallási kegytárgyként is használt alkotást esztétikailag megítéljek, tökéletesen kell ismernem az adott vallást, és a kapcsolódó szertartások eredetét. Ugyanez a helyzet Sík Sándor némely versével. Talán ezeket nem is lett volna szabad ugyanúgy betenni az összes versei közé, mint ahogy háromszorosan fogadott fia Radnóti Miklós bármely verse homogén része életművének. Sík ugyanis korának legkiválóbb irodalomtörténésze volt. Nem egyszerűen tudta, megélte a korokat. A katolicizmusban még élő Szent Ambrustól és az egyházatyáktól induló hagyományt művelte. De ezek szerversek, szakrális funkcióval. Van egy transzcendens felük is, ami nélkül értelmezhetetlenek. A beavatatlan csak kiragadva látja, profán értelmet próbál neki adni. Így viszont csak banalitás lehet, vagyis giccsnek véli. Pedig csak a befogadó tudatlan, beavatatlan és a transzcendens ilyen módon való megközelítésére képtelen.
Ezért tűnhet pl. egy csak a kereszténységet ismerő ember számára a világ legnagyobb banalitásának az a szó, hogy Om. És fordítva? Vajon ismeri az európai ember saját keresztény gyökereit annyira, hogy értelmezni is tudja a belőle fakadó műalkotásokat?
