Volt valaha, még a rendszerváltozás előtt egy nagyon sötét kolléganőm. Mivel már a nyolcvanas években voltunk, a rendszernél is sötétebb volt. Na, nem színe, az világos volt, az a fajta világos, aki a sötétebb bőrűeket nem igen szerette maga körül. A pedagógiáról sajátos elképzelései voltak. Röviden: a pártgyűlésen forradalmibb volt, mint módszertanilag, bár ezt csak hallomásból tudom megerősíteni, mert pártgyűlésre nem voltam illetékes akkor sem az egy pártéra, meg most sem a sokéra. Az iskolám kapott lehetőséget és némi – nem is némi, hanem igen jelentős, kb. a bértömeg fele-harmada – pénzt, hogy alkossunk valami újat. Úgy hívtuk, hogy innováció. Természetesen ő ebből fintorogva kimaradt. Azt persze nem számította be, hogy a pénzt az addigi gyakorlattól eltérően nem pofára meg a párthoz való viszony szerint osztjuk, hanem az innovációban végzett munka szerint. Az első összeg szétosztásakor esett le neki mi is történt. Ő a szokásos bérmaradvány rá eső részét tehette el, a többiek meg több havi fizetésüknek megfelelő jutalmat. Miután a pártbizottságon és a tanácson sem tudta elérni, hogy a címzett pénzből neki is adjak, hisztériás rohamban tört ki:
- Elmegyek állást keresni. Az első, amit megkérdek majd az igazgatótól, ahol érdeklődöm, hogy ismeri-e azt a szót, hogy innováció. Mert ha igen, megyek is tovább!
Volt ez is. Azóta se láttam. Bár nem is hiányzott.
